"A békediktátum vezetõi az aláírás idõpontját június 4-én délelõtt 10 órára tûzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált, drámai. E sorok írója soha nem fogja elfelejteni a mindenbõl viccet tevõ, mindent kigúnyoló pesti humor jellemzõ gyártmányát, a Borszem Jankó vicclapot, amelynek június 3-i száma az elsõ oldalon egy egész oldalas rajzot hozott. A rajzon lehajtott emberfõk ezreinek tömege, az elõtérben egy asztal, rajta egy papírlap s azon egy tollat tartó kéz. A kép aláírása ez volt: "Aláírjuk-e?" Vicclap karton soha még patakzó könnyekben ilyen sikert nem aratott.

A kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el az összes csapattesteknél, csendõrösszpontosítások történtek és a városokban a rendõrõrszemeket megkettõzték.

Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai elõtt tömegek lesték a kirakatban idõnként megjelenõ hírközleményeket.

Az utcák reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.

Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, elõbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövõjüket.

Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, õrjöngve kiabálta: "Hát ezért?"

Az utcákon ismeretlen , egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs (Rendkívüli kiadás.) A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan... A Múzeum-téren elkezdték a Himnuszt énekelni... és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.

A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás.

A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségesés mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedésen kívül rendzavarások nem fordultak elõ, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül."

"...14 éves fiú és negyedikes gimnazista voltam akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdõdött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindíg. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fõvel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felsõ sarkában még ez a név állt: (A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe), és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt elõtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elõlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és õrökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az elõtte álló, szürkülõ hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülrõl behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: (Consummatum est)

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt:

1920. június 4.   P é n t e k ..."

Forrás: Padányi Viktor: Egyetlen menekvés.